Egyedül, mégis... (Nyári emlék)
Talán a ritkaságszám. Ünnep megint. Öcsém int, és én újra a kérész életű szabadságban. Kajakban. Az ébredő napban lubickoló domolykók közt. A Dráván. Ilyet még nem éltem, egyik a másik után mutatja magát, egészen közel, üdvözölnek, na megjöttél?, kint a vízből és én elbűvölten hát igen itt vagyok. Gyorsan fogok is párat, másodpercekre, csak az érzésért, a botvégi rángásért, halszagért, nyálkáért. Csorgok bele az utolsó vadonba, ami még megmaradt. Csend, sehol egy lélek. (Hogy? Még élek?)
Jaj dehogynem, az élet ezer zöreje, millió élet. Egy szürke gém repül fel ha közelébe érek és választ új helyet kellő távolságban, figyel, majd megint felszáll ha odaérek. Egy róka néz velem szembe, egész közel, meglepődve, hogy kerültem ide? hogy tudok ilyen csendben? Valahol vaddisznó horkant, érzem, de nem látom, megakad a szemem egy jégmadáron.
Nem irigylek én ebből semmit senkitől. Se halat, se vizet, se tájat.
Csak maradjon ilyen. Csak lehessek, így, egyedül itt.
Megjegyzések
A hazai pályát tekintve viszont nagyon irigy év lesz ez. :)
Megszokásból ránéztem a blogodra, és tényleg jó volt látni, hogy frissítetted! Igazából nem is csupán a tartalom miatt, hanem már megijedtem, hogy a hazai kajakos horgászat úttörője :) már eladta a kajakját (kajakjait). Elvégre tavaly előtt a blogod, meg a veled váltott pár levél után vettem én is kajakot, és nem bántam meg! Valóban az egyik utolsó eszköz, amivel még élvezhető csendet találunk.
Imre