Túra a Dráván - 2011 (második rész)
Szeptemberben hiába a jó idő, néptelenül várta őket a város széli táborhely és strand. Lehet, hogy csak későn érkeztek, másnap munka és iskola. Persze az épületben működött az ügyelet, tudtak az érkezésükről, de a büfés sem látott bennük lehetőséget, pedig egy éve mintha némi aprót hagytak volna a pultban. Barcson dolga akadt. Internet kávézót kellet keresnie. Nem tud már elintézni négy szabad napot! Utána nyúlt a technika "hasznos" csatornáin a mindennapi élete. Irány a város. Gyalog. A part mentén a vasútállomás felé. Az egyetlen helyet ahol a hálózatra kapcsolódhatott a lehető leghosszabb úton érte el, a végén már idegesen loholva. Hogy lehet az, hogy a Drávához érve szinte azonnal hozzá tudott lazulni a természethez Őrtilosban, itt meg két nap evezés után idegenül mozog az emberek között, rossz érzéssekkel? Szapora léptek, hideg veríték a háton. A pizzéria - kocsma - fagyizó már kívülről az a gyökértelen, hagyomány nélküli giccs, ami ellepte az országot az utóbbi években. Az egyen helyeken vásárolható, egyen díszekbe öltöztetve, nélkülözve minden fantáziát - és jó érzést. Be az egységbe. Keserű a sör, amit háborgás ellen vett be, míg a monitort bámulta. A tévében a híradó tudósított egy nagyon távoli világról. Ezt sikerült maga mögött hagyni éppen. A civilizált hétköznapi valóságban ufónak érezte magát. Vagyis inkább fordítva. A világ, amelyhez maga is tartozik, ahol valójában élt, tűnt innen a Dráva felől utópisztikus zagyvaságnak. A kontraszt most elviselhetetlen volt. Megvan a krumplisütő, el innen. Lassan nyugodott a szokásos halvacsora és tűz mellett.
katt a címre <<
Külső cipzár, fel-le. Hálótér, fel-le. Nem volt szúnyog, szerencsére, ezeket a szegény rovarokat azért megkedvelni nem lehet, de a megszokás. Bent a sátorban. Hálózsákban. Négy négyzetméter otthon. Három kiló haza. Fedél és meleg. Mobil, mint a kajak. Karnyújtásira minden, az élethez. Hatványozódik a szabadságfok. A hajnali párát a folyó felett már evezővel hasogatta, a rabló balinok nyomába eredt. Nagyon sekély volt a víz a híd alatt, táborhely előtt, néha kiszállt, és a Dráva közepén sétálva űzte a vadat. Kis csuka kóstolta meg a horgot, és talán tanult az esetből.
Külső cipzár, fel-le. Hálótér, fel-le. Nem volt szúnyog, szerencsére, ezeket a szegény rovarokat azért megkedvelni nem lehet, de a megszokás. Bent a sátorban. Hálózsákban. Négy négyzetméter otthon. Három kiló haza. Fedél és meleg. Mobil, mint a kajak. Karnyújtásira minden, az élethez. Hatványozódik a szabadságfok. A hajnali párát a folyó felett már evezővel hasogatta, a rabló balinok nyomába eredt. Nagyon sekély volt a víz a híd alatt, táborhely előtt, néha kiszállt, és a Dráva közepén sétálva űzte a vadat. Kis csuka kóstolta meg a horgot, és talán tanult az esetből.
Jött a reggeli túra - rutin. Ébreszteni senkit nem kellett, és általában semmit nem KELL. Aki korábban, hagyja a többit, aki később az sem túl. Reggeli, táborbontás. Társsá váltak a tárgyak az évek során. Jó volt végigsimítani az öreg sátrat, megtölteni a vízhatlan zsákokat, kézbe venni a sokat használt kést. Mindenki tette a dolgát, kialakultak a szerepek a közös túrákon. Az "újonc" is hamar felvette a ritmust. A ráérős beszélgetős reggeli után szinte percek alatt indulásra készen állt a flotta. Barcs - Szentborbás. Általában a túrák "leghalasabb" szakasza a tapasztalat szerint. Néhol, a folyókanyarulatokban, a sodorvonal felőli törőpart a maga 10-15 méteres magasságával nyűgözi le az embert. Nagy mélységeket rejt. A Drávatamási "Nagyforgóban" ez 15-16 méter. A lassuló vízen, a csökkenő kilométerek ellenére időben hosszú szakasz. Különösen, ha Tamásiban a meredek lépcsősoron felmászva elballag a társaság a kocsmába, és netán még biliárdra is mutatkozik némi igény. A nap süt, a víz csodás. Horgászbot a kézben, mosoly az arcokon. Újabb nap kezdődött a paradicsomban. Egy nap, aminek nincs neve, nem órákból és percekből áll, és nincs tegnapja és holnapja. Felfüggesztett idő. Az élet háromnegyede a kék ég a lakóival, középen egy folyó a lakóival, kétoldalt az erdő a lakóival. Nekik pedig sikerült belemerülni a tudatlan mélybe, beleolvadni ebbe a képbe, ledobva annak a másik világnak az utolsó ruhadarabjait.
Kicsit lemaradt szokás szerint. A kenuk a kormányos állandó iránytartása és lapátolása miatt haladnak a vízhez képest, míg őt a kajakkal csak a sodrás viszi, kövezések után akár vissza. Néha nagyokat kellett eveznie egy-egy összekapaszkodásért, amikor a három hajó egymás mellett csorgott lassan, étellel- itallal, akadozó szavakkal, hosszú csendekkel. Hirtelen előbukkant egy horvát határőr motorcsónak egy faághoz horgonyozva, kötéllel. Reggel látták, amikor elindult a barcsi kikötőből. A többiek már túlestek az ellenőrzésen. Egyik kezével kapaszkodott a motorcsónakba, másikkal a papírok után kutatott. Ugyanaz a két határőr, akik tavaly egy horvát homokpadon ellenőrizték őket. Akkor kérték, hogy máskor ha lehet, ne ezen az oldalon. Most már szinte ismerősként üdvözölték egymást. Ők is emlékeztek. Utána azért kibeszélték az izgalmakat egy baloldali, remélhetőleg magyar homokpadon.
Elérték Drávatamásit. A többiek mégis felugrottak a faluba, neki nem volt kedve. Legalább egy kis előnyre tehetett szert, bár a túra szabályai szerint együtt kéne haladniuk. Majd utolérik előbb-utóbb. Nem bánta meg, egyből egy gyönyörű balin társaságában csorgott. Aztán csak dobálgatott az ágak alatt, partközelben, kövek mögött, bokrok után. Idén kicsit furcsán viselkedtek a halak. Nem egészen a megszokott helyükön tartózkodtak. Lehet, hogy a különösen alacsony vízállás miatt. Többször mélyről érkezetek és fordultak vissza, ha szerencséjük volt, vagy rafináltabbak voltak a cserkelőnél. Máskor nem a nyugalmat jelentő lassuló, visszaforgó vízben sütkéreztek, vagy vártak eleségre, hanem méterekkel alatta.
Egy hatalmas rávágás. Aztán semmi. És mégis. Görbült a bot erősen. Vészesen vitte a kajakot a sodrás egy bokor felé. Szinte már bele. Muszáj volt evezni. Egy kézzel. Sikerült a veszélyt elhárítani, de még evezett tovább, a folyó közepe a cél. Nem akart megint ilyen helyzetbe kerülni. Erősen hajlott a bot, visított a fék. Igazából ez a próbája az új "kombónak". (Néha meg kellett ajándékoznia magát apró csecsebecsékkel.) Feljebb csalta a halacskát de még nem látta. Átvágtatott a kajak alatt. Megint hosszan szaladt le a zsinór az orsóról. Újra közelebb. Ismét át a hajó alatt. Azután távolabb. És megint, és ismét, és újra. És csak így. És csak ez. Még nem fárasztott itt ekkorát, ennyi ideig. Csorgott a folyó közepén, és megállt az idő. Az öreg horgász és a Dráva. És akkor meglátta. Hatalmas Balin. Kicsit megmutatta magát. Elölről kezdődött minden. Türelem. Nem szabad hibázni. Egyre többet mutatott, de még mindig küzdött, derekasan, férfi módra. Aztán érezte, hogy nyúlhat a merítőért. Kilógott mindenhol, mindene. Élete legnagyobbja, valahol három felett. Remegve a fáradtságtól, izgalomtól óvatosan a kajakba emelte, és megszabadította a horogtól. Mintha csak erre várt volna, egy rúgással ismét a gyönyörű folyóban úszott a gyönyörű Őn. A kajakban a szomorú Én ült, és merengett a nagy Ő-n. Boldogság, csalódás, keserédes száj, hoztam is meg nem is. Végül is megvolt. És, hogy csak egy fotó még szákolás előtt, és, hogy nem látta senki? Közben megérkeztek a többiek. Evezett kicsit. Az elmúlt pillanatok nyomaival a a feje búbjától az ujja hegyéig. Pihentette a horgászatot.
A túrákon már régóta csak felöltözve, kalapban, és ez nem a tisztelet jele. Sokkal inkább a naptól való félelem. A vízen fokozottan éget a nap, hiába a faktorok. Szentborbáson vöröslő combokkal lépett a szárazföldre. A legkedvesebb táborhely, a volt gátőrház szomszédságában. Most a DDNP kezelésében, már 3000 Ft/fő-ért megszállhat bárki. Igaz, felújításon esett át. Addig az 500 Ft/fő is elegendő volt. Sajnos a ráncba szedés alatt eltűnt a kulcs rejtekhelye, amivel be tudott jutni bármikor az épületbe szükség esetén. Az egyetlen igazán part menti ház a magyar oldalon. Egy ideje a túrázókat egy napelemes tároló segítségével forró zuhany várja. Nem mintha hiányzott volna, de nagyon jól esett. És angol budi, nem pottyantós. Nem mintha hiányzott volna. (Még Barcson van ilyen. A teljesség kedvéért.) Állt a sátor, égett a tűz, és B. alufóliában készített zöldségekkel mennyeien omlós halat, amit sült kukorica desszerttel kísértek. Ennyi a változatosság. Éjjel zajra ébredt. Valaki mozgott a sátrak között. Neszezés. A másik sátorban Ö.-nek is feltűnt. Ki az? Van itt valaki? Válasz nem érkezett. Növekvő feszültség és izgalom. Ö. végül feltépte a sátor cipzárját és kiugrott. Kiderült, hogy csak J.-t feszítette az elfogyasztott folyadék, és talán fel sem ébredt. Reggel sem emlékezett. Azt meg valahogy ők nem hallották, amikor kibújt. Eddig csak állatok látogattak éjjelente. Az élelemre kellett is vigyázni. Viszont amikor a kapásjelző csörgő rázendített, azt gondolta, hogy valamelyik helyi horgász igyekszik a parton, s csak reggel látták, hogy a saját botjukról tűnt el minden lehetőség.
Eljött számára az utolsó reggel. Idő előtt be kellett fejeznie a túrát. Nagylánya érkezik haza látogatóba. Már otthonra pakolt, akkurátusabban, télire, vagy a következő alkalomra. Mobilját bekapcsolta útközben, egyeztetni. Csörgött is nagy bosszúságára, nem azok hívták, akiknek örült volna. Szentborbás - Drávasztára. Csökkenő kilométerek, könnyen teljesíthető szakaszok következtek. Lassú és szélesedő a folyó, hatalmas homokpadokkal tarkított. Az igazi aranyhomok. A tenger varázsa jelentősen csökkent, amióta nyaranta van szerencséje beletúrni, elterülni ezeken a szigeteken. Nem volt már felszabadult, nyomasztotta a búcsú. Ráadásul nagyon szégyellte magát, maga előtt, hogy nem csak örömet érez, a viszontlátásét, hanem nagyon nehéz szívvel válik meg a folyótól. Kívülállóvá vált. A többiek még a túrájuk derekán, már nem ugyanazt a nyelvet beszélték, és ő maradt egyedül a bajával, bújával. Pedig a Dráva, a halak, az idő a tőlük telhetőn túl segítették, hogy érezze, jól érezze. Vidáman kellett volna, vidámnak kellett volna, minden adott volt. Elkészítették a túra címlapfotóit is a Balinokkal és a legyező "hírességgel" a főszerepben, hogy a szaksajtón edződött horgászok is megsejtsenek valamit ebből a különös hétből. A drávasztárai kikötőbe a többieket messze maga mögött hagyva elsőként futott be. Gyorsan összepakolt, elrendezte a dolgait, és várta az autót. És szívta magába, tartalékba, raktározta. A gyomrában érezte, hogy elhagyja az ereje.
A többiek maradtak, ő haza. (Már csak később, jól leplezett irigységgel, hallgatta a maradék két nap legfontosabb eseményeit, a merítővel fogott csuka esetét, amelyik nem volt hajlandó elengedni a pergetve elejtett domolykót, a vízen főzött babot, és csak nézte, nézte, nézte a képeket.)
Megjegyzések
Valamit elfelejtettem az előző hozzászólásomban: Fekete István óta Te voltál az első, aki visszaadta azt az érzést, amit az ember ilyenkor minden porcikájában érez. A Tüskevárba Tutajos fogalmazta meg ezt a legtökéletesebben a regény végén, valahogy így hangzott: "Én is szerelmes lettem valamibe. Csak azt nem tudom, mibe."
Így máris tökéletesen érthető, mit érez az ember, ha kénytelen elhagyni a szerelmét.
Feleségem sosem érti, ha a pecákból hazaérve nem lelkendezek, hogy ilyen jó volt, vagy olyan jó volt :)
"Az örök emberi butaság
abban a szilárd hitben rejlik, hogy
bármit jobb cselekedni,
mint tétlenkedni."
Jó ráismerni saját érzéseinkre mások írásaiban, hát ezért öröm nálatok is "vendégségben".