A partról nézve

Felcsillant a szemem. OK. Ugorjunk le délután. Egy kis átszervezés és ebéd után már ketten ültünk az autóban terveket szövögetve. A szakmai zsűri lebeszélt a Vejti rét alatti kanyarról. Nagyon alacsony a víz, nagyon tiszta, sodorvonalban őrülten vágtat ilyenkor. Talán valamelyik homokpad alatti törés. Biztatóbb. Mostanában az autóban van a felszerelésem fele, nagyon nem kell pakolnom. Azért a válságos helyzetre tekintettel, kotorászni kezdtem a dobozok mélyén, hogy csonti vásárlást leszámítva ne nagyon legyen kényszerem meglátogatni valamelyik horgászboltot. Nehéz tudatosnak lenni és nem elcsábulni. Két vidám Mókus a Suzukiban, ami később inkább Samurai-ként viselkedett nem pedig Swiftesen. A töltést nem nagyon merem már használni, büntetéstől tartva, az odavezető ösvényeket pedig - gondolom a vízügy emberei - rendszeresen beszántják, lezárják, eltüntetik. A part mellett haladtunk, egyre bizonytalanabbul, bár tudtam itt még a hatalmas pocsolyák alatt kemény kavicsos az út. Aztán már nem tudtam. Néha nem is én kormányoztam, itt-ott leért az autó alja, de magabiztosnak mutatkoztam. Sár, csúszkálás, vér a fejbe. Kiértünk. Megálltam, mert memorizálnom kellett a kijáratot. Visszafelé sötét lesz, támpontok nélkül csapda.

Katt a címre >>
Pár kilométer a töltés mentén, aztán a folyó felé, aztán balra és az első kis kövezés alatti homok. Csodálatos napsütésre értünk, a hidegnek nyoma sem volt. Szinte már vetkőzni kellett. Összeszereltük a feederbotokat, az ég felé irányítottuk, és támadás! Csonti és halszelet. Márna és menyhal. Előkészítettük a tűznek valót, ami kicsit nedves volt a korábbi esőtől, de az indiánok előtt nincs lehetetlen. Faszénhez való gyújtós, némi Zippo benzin, és mégsem ég. Aztán nagy nehezen begyulladt. A kajakos élményt az biztosította, hogy a Coosa ülését tettem a partra, hogy kényelmesen el tudjak lazulni, átadva magam az alkonyatnak.


Még itt, a Dráva parton is ritka ez a csend. Se kakaskukorékolás, se kutyaugatás, se traktorberregés. Se szúnyog, se vadak, se emberek. Tökéletes nyugalom. Még a halak sem zavartak meg minket. Csodálhattuk a naplementét, majd nemsokára a holdlementét is. Úgy egy órával a nap után keskeny sarlója eltűnt a fák mögött. Szerencsére a csillagok maradtak. Nem a szolunáris táblázat alapján szoktunk halat fogni, az biztos.


Szendvics, forró tea. Érkezéskor még egy sört is be mertem vállalni, amit később egy pillanatra megbántam. Bámultam a billegő spicceket, és néha kifogtam egy.egy ágat-bogat, ami kisebb izgalmat szőtt az esti ernyedésbe. Egyszer ugyanabba a sodródó mamutfenyőbe akadt mind a két szerelékem, a megoldására mindkettőnk összes ügyességére és rafinériájára is szükségünk volt. Egyikről a horog, a másikról minden leszakadt. Szeretek a szerelékkel babrálni. Boldog voltam. Egyszer sikerült úgy összeakadnunk, hogy azt hittük kapásunk van. Sunyin, csendben dolgoztunk, hogy a másik ne sejtsen semmit, csak majd a végén sárguljon.... Magabiztosnak mutatkoztam. Már láttam a halat, ahogy hirtelen oldalra húzta a zsinórt. Széles jókedv.


Nyugodtabb percek következtek. Elbóbiskoltam. Néha felriadtam és néztem a spicc végén bólogató fénypatronokat, majd újra lebukott a fejem. A hideg hirtelen csapott le, de most az öltözékem derekasan állta a sarat. A tarkóm fázott néha kicsit, és a bajuszomra fagyott rá az orromon távozó meleg pára. Ritkán beszélgettünk. Ritkán beszélgetünk, egy-két mondat és tudunk mindent. A part nem a fecsegés helye. Az autóban, igen. Ott lehet. Amikor az édes szőlőt megettük, elkezdtünk szedelődzködni. Nem voltunk nyugodtak a hazafele utat illetőleg, bár magabiztosnak mutatkoztam.


Már az autó is deres volt, arra azért mégsem számíthattunk, hogy a pocsolyák befagytak, és a föld megfagyott ennyi idő alatt. Nem is ám. A töltés mellett még oké. Nagy nehezen megtaláltuk a bejáratot (vagy kijárat?), de az autó lámpájának a fényénél ez még csak ösvénynek sem tűnt, nem hogy útnak. Mintha magas fűben hajtottunk volna a sötét ismeretlenbe. Még mélyebb és még hatalmasabb tócsák, sár, csúszka, az alváz a nyomok közét nyaldosta. Félelem a fennakadástól, a beragadástól. Huh. A rallynak vége. Csodálatos autó ez. Most már nyugalom hazáig.












Drávaszabolcson egy útlezárásnak tűnő valami végül rendőrautó formát öltött. Utánunk kanyarodott. Elkezdett villogni. Papirok. Várakozás. Magabiztosnak mutatkoztam.
- Hány napot voltak lent?
- Egy délutánt.
Hát így nézek ki. Mint aki hetek óta. Lehetett volna. Lehetne. De jó lenne.


Nincsenek megjegyzések :